Whisper Cafe, a Suttogó Kávéház

Hubertus Primus Whisper a kiskutyánk. 2014. december 12-én született, fekete-cser színű, rövidszőrű törpetacskó. A klasszikus. Olyan, amilyen gyerekkorunkban volt – csak annyit mondok, ’70-es évek – a tacskó. Kályhacső, wiener wurst, meg virsli. Ő Dió, aki körül forog a világunk. És vagyunk mi.

És mi, így hármasban imádjuk a várakat, a kastélyokat, a patinás villákat, de számunkra a legegyszerűbb falucska kiteszi Monte-Carlót, a faluszéli erdő meg a Versailles-i kastély parkját, ha ott találjuk meg azt, ami érdekel.

És ebben nagyon jók vagyunk. Hogy felfedezzük azt, ami szórakoztat, vagy akár megnyugtat, ahol jól érezzük magunkat. Nem különös képesség ez, sokkal inkább arról van szó, hogy ami nem tetszik, azt nem csináljuk. Ami nem ízlik, azt nem esszük meg.

Megtanultunk különbséget tenni a cipőtalp és a csokoládé között és mi a csokoládét választottuk. Az élet szép, pláne ha elébe mégy a szépnek.

Ezért is nem fogsz találni az oldalunkon pocsék szálloda-, vagy unalmas könyvkritikát, és ha mi írunk egy étteremről, oda várakozással telve, bátran elmehetsz, nem fog csalódást okozni. Mert ami rossz, arról nem írunk. Elvégre nem vagyunk mi a Lumnitzer nővérek.

Írni fogunk viszont az utazásainkról, parádés kutyákról és kutyashow-król, jó kajákról és olyan sütikről is, amiket mi készítünk el, öreganyám megsárgult receptjei alapján. Aztán írunk még az imádott lakberendezésről is, mert bolondulok a pazar enteriőrökért, és számtalan érdekes, bohém, rendkívüli, okos emberrel fogunk beszélgetni. Arról, ami bennünket érdekel.

A divatról csak akkor írunk, ha majd összesúgnak a hátam mögött, hogy nézd, ott megy az a nő, abban a förtelmes kalpagban, tudod, az a whispercafe-s. Na, akkor majd írok a kalapról.

Köszönetet mondunk Arató Péter barátunknak a grafikai elemek tervezéséért és elkészítéséért.