• Kategória Dogshow
  • Dátum

Út a rókamangusztáktól a tacskókig

Beszélgetés Deák Andreával, a Hubertus Primus rövidszőrű törpe és kaninchen tacskó kennel tulajdonosával
Unatkozol? Szedjél hangyát! Vagy vegyél egy tacskót!
Mi is vettünk. A kis Hubertus Primus Whispert, három évvel ezelőtt, Deák Andrea Aranykoszorús mestertenyészetéből. Nem is kezdhetnénk más kennel bemutatásával Dogshow rovatunkat, mint azzal, amelyben megszületett a mi szőrgyerekünk, Dió.

„Azt a fizimiskát! Aki már látott kicsi tacskót szemtől szembe, az tudja, milyen volt a látvány: egy csoda módon gondterhelt, dús ráncokkal barázdált homlok, mintha a világ minden gondja a homlok mögötti agyba sűrűsödne, olyan komor és a régi görög bölcsekre emlékeztető egy ilyen kiskutya ráncos ábrázata.” – írta Mocsár Gábor Csöngetésre vakkants! című könyvében. Kedvenc kisregényem, úgyhogy hangosan, artikulálva olvastam föl Andinak: Nézd, ez lesz a bevezetőm, olyan tökéletesen írja le a bébi tacskó ábrázatát. Aztán eddig az öröm, Andi már kontráz is, az író úr valószínűleg nem tacskó pofát látott a dús ráncok mögött, inkább valami bájosan tömzsi shar pei-t. Együtt nevetünk, de azért nyugtázzuk, az emberek többsége valahogyan így képzel el egy kölyöktacskót. Pláne a könyv megjelenésekor, a nyolcvanas évek elején. Akkoriban, amikor a legtöbb családban tacskó volt a kutya. Eltelt több, mint harminc év, de a fajtát a mai napig felismerik. Ahol elhúz egy virsli, hangos tacskózással újongnak percekig. Van is rá idő, a tacskó feje ugyanis jó pár másodperccel előbb befordul a sarkon, mint a fara. A kolbászka, a kormos kályhacső.

– Nem akarom eloszlatni ezt a cuki képzelgést – mondja Andi , de egy tacskógyerek szép, egyenletes, bársonyos bőrrel és szőrrel jön a világra, semmi túlnőtt bőrzet, semmi ránc.– Milyen megpillantani egy szőrgyereket, amikor a világra bújik?– Misztifikálhatnám a történetet, mesélhetném a szívet dobogtató érzést, a születés megható pillanatát, de a szívdobogást inkább a fáradt izgalom és a sokk okozza. A babák burokban látják meg a napvilágot, nem lélegeznek, véres kis csomag pottyan eléd, amit azonnal, szakszerűen el kell látni, lélegzésre kell bírni. Mindennek praktikus fogásai vannak, amit az évek alatt tapasztal meg az ember. S ha megszületett minden kölyök, akkor sem ér véget a feladat. El kell látni az anyát, meg kell bizonyosodni, hogy valamennyi méhlepény távozott a testéből, csak ez után jöhet az első meghitt pillanat, a babákat a cicikre kell rakni. A tenyésztés olyan szakma, ami nem való mindenkinek. Belső indíttatás, óriási nyugalom, elhivatottság kell ehhez. Ez szolgálat. Felelős vagy a kölykökért, az anyakutyáért. A szülés gyakran éjjen át tartó feladat. A kölykök általában hajnalban jönnek a világra, ők valahogy a nap járásához, a kezdethez igazítják az érkezésüket. Nekem ez ellen nincs is kifogásom, bagoly vagyok.

– Miért éppen tacskótenyészeted lett? 

– Néztünk egy filmet a National Geographic-on a rókamangusztákról. Édesen üldögéltek, néztek körbe a lemenő nap fényénél és mi egyszerre szólaltunk meg: Ezek olyanok, mint a kutyák, olyanok, mint a tacskók! És milyen az ember? Tacskót, tacskót, de azonnal! A legrosszabb kombináció, amitől én is óvom a naiv érdeklődőket, a hirtelen döntéstől, mert simán belecsúszhatnak ebbe a kényelmetlen cipőbe. Fellapoztuk az akkori Kutya újságot, böngésztük a hirdetéseket, de már minden kiskutya elkelt. Egyetlen olyanra bukkantunk, valahonnan Győr mellől, ahol volt még tacskókölyök. Megérkeztünk a rémséges házhoz, hátra irányítottak bennünket a veteményesen és tyúkudvaron át a disznóólakig. Valahol ott árválkodott a kis tacskó, aki senkinek sem kellett. A gazda közölte, van ez a kis hendikepes, a nyakán hatalmas szőrforgó, a lábaiban klattyog a diszplázia, és akkor – ahogyan mi elneveztük – Panni előbújt az ól alól, tyúktollba, rászáradt csirkeszarba burkolózva és nagy, riadt szemekkel nézett ránk. Tudtam, hogy nem ilyen kutyát akarok, de amikor odahorkant a tulajdonos, „Ha maguk sem viszik el, estére agyonvágom a szívlapáttal!”, nem volt kérdés, a durva valóság meglágyította a szívemet. Mai eszemmel tudom, hogy pontosan ez az, ami ellen küzdök, a szaporítók támogatása, de nem volt választásom. Megmentettük Pannit. Amíg az oltási könyvet előhozta az ember, a foga között odasziszegte, hogy a költségtérítést elvárja, még harmincezer forintot fizessünk. Fizettünk mi boldogan és vittük haza a kiskutyánkat egy cipős dobozban. Megsamponoztuk, kifürdettük, oly kedves, hálás kiskutya lett belőle, az életét adta volna értünk. Pannit elveszíteni nem lehetett, árnyékként követett bennünket. Persze nekem terveim voltak, imádtam kutyakiállításokra járni, Pannika azonban minden csodájával együtt alkalmatlan volt a show világára.– Ekkoriban találkoztál össze a néhai Jeszenszky Miklóssal, a Kisjeszeni Kennel alapító tulajdonosával?

– Megszállottan csodáltam Miklós bácsit, példaként tekintettem rá. Ma is előttem van, ahogyan bicegős járásával egész nap intézkedett, vezényelte a tacskóit, mindenkit ismert, mindenkivel kedvesen szót váltott, én pedig érdeklődve figyeltem ezt a különös embert, aki mindent tudott a tacskókról. Mindenféle gyermeki furfangot kiötölve, a lehető legközelebb telepedtem hozzá a kiállításokon, szinte a nadrágja szárára húztam a székem lábát, mellette akartam lenni, a mozdulatait lesni, mert mindent meg akartam tanulni tőle. Megnyerő volt a szavahihetősége, hogy a negyven éves tenyésztői múltja alatt nem tért le az útjáról, saját elképzelése szerint nevelte és tenyésztette a kutyáit. A kiállításokon egy tőle származó kutyán a mai napig fel lehet ismerni a Kisjeszeni vérvonalat.

– Sokszor említed magad is, hogy mennyire büszke vagy arra, hogy a tenyészeted megalapozója Kisjeszeni Thetis.

– És még milyen büszke voltam arra, amikor Miklós bácsi beírt a noteszébe. Többször kellett telefonálnom, aztán sokadik alkalommal végre kimondta: „Andika, maga olyan kitartó, hogy bejegyzem önt a naplóba. Ha alom születik, akkor maga kapni fog belőle.” Amikor megszületett Thetis, elmondhatatlan boldogsággal hoztam haza és még nagyobb boldogság volt, amikor már együtt járhattunk a kiállításokra Miklós bácsival. Reggel felvettük az Öreget, az autóban nem kellett rádiót kapcsolni, ő feltette a tacskó-lemezt, így aztán közös utazásaink során anekdotái és monológjai közepette mindent megtudtam a fajtáról. Thetis-ről pedig szépen, lassan kiderült, hogy felnőtt korára nincs odáig a kiállításokért, én pedig úgy véltem, eljött az ideje, hogy keressek egy ízig-vérig show-kutyát.

– Akkor Mini Golf Brutus-t már rutinosan, elvárásokkal vásároltad meg?

– Tudtam, hogy Magyarország vezető kenneléből szeretnék egy tacskót. Nem fogtam mellé, Brutus habitusával a tökéletes kiállítási kutya, élvezte az utazásokat, a közös kalandjainkat szerte Európában. Tizenöt hónapos korára öt ország junior championja lett. Abban az időben nem nagyon volt ilyen kvalitású kutya, és ritka volt az ilyen fiatal, kezdő tenyésztő, aki ennyire elszánt volt, mint én. Eltökéltem, hogy Brutus-szal leteszünk valamit az asztalra, hogy a tenyésztőtársak befogadjanak, elfogadjanak.

– Innentől datálható a Hubertus Primus Kennel és ma már ott tartasz, hogy a kiállításokra leginkább a kölykeidnek szurkolni jársz el.

– Nézőként még ma is szeretem a show-k izgalmas világát. Minden évben szervezek egy találkozót, amikor részt veszünk egy olyan kiállításon, ahol a felnőtt osztályokban szerepelnek a kutyáim, ugyanakkor meg tudom hívni a leendő kiállítási kölykeim gazdáit is. Nevezünk bébi, illetve kölyök osztályokba, itt van alkalmuk arra, hogy körülnézzenek, beszívják magukba a show levegőjét, sétálgassanak a ringben a kiskutyákkal. Néhány vidáman eltöltött óra alatt, a kedves kis tacskómozdulatokból kiderül, hogy megtetszik-e nekik ez a világ, s hogy alkalmasak-e a gyakran feszített tempójú, sok-sok gyakorlást igénylő, professzionális kiállításokra. És amelyik kiskutyámról beigazolódik, hogy a ringbe termett, hogy nem zavarja a pocakját simogató fű, a több száz féle kutya hangos ugatása és a bírák is ígéretesnek vélik, azt a továbbiakban boldogan karolom föl, menedzselem tovább. Idén szeptemberben tizenhárom kölykömmel vettünk részt a Társasági Kutyák Országos Klubjának jubileumi kiállításán. Hatalmas, elmondhatatlan élmény volt együtt látni őket. Ilyenkor akaratlanul is nosztalgiával telik meg a szív, jó elmerengeni az idáig vezető úton.

– Milyen érzés az, amikor győztessé, bajnokká válik egy kölyköd?

– Fantasztikus. Megnyugtatása és tanúsága annak, hogy jó irányba haladok. Ha a kiállításon egy neves bíró ugyanazt látja a kutyámban, amit én is beleálmodtam egy párosításba, az a mennyország.

– A jó irányról idén a szakmai elismerés is megérkezett számodra. A bronz és ezüst fokozatú mestertenyésztői cím után megkaptad a Magyar Ebtenyésztők Országos Szövetségének arany fokozatú mestertenyésztő címét is, amelyhez tizenkét különböző alomból származó, tizenkét kutyád győztes címe szükségeltetik.

– A nagy büszkeség ebben az, hogy a cím elnyeréséhez egyetlen nálam élő kutyám teljesítményét igazoló címét sem adtam be a Szövetségbe, hanem kizárólag gazdiknál nevelkedő, gazdik által felvezetett kiskutyák CAC – azaz győztes – címeiből értem el a mestertenyésztői címet. Hálával tartozom ezért a gazdiknak.

– Az is valamiféle visszaigazolás arra, hogy jól végzed a dolgod, hogy számtalan Hungária Junior Champion, Hungária Champion, Hungária Show Champion és több külföldi champion címet elnyert kutyád is van, sőt, a világ számtalan országában élnek kis Hubertus Primus-ok.

– Ausztriában, Kanadában, Svájcban, Németországban, Írországban, Olaszországban, Angliában, Izlandon, Szlovákiában, Szlovéniában, az Egyesült Arab Emírségben, Kuvaitban, sőt, még az Omani Szultánságban is élnek kölykeim. Még ma is nevetek, ha eszembe jut, hogy épp oda várták tőlem a kis tacskót, én meg nagy reményekkel és fantáziával álltam neki a névválasztásnak. K-betűs alom, Kabala, Kasmír és Kalifa. Ilyen jól hangzó, misztikus neveket kitalálni, megpaskoltam a vállam, már töltöttem is ki a törzskönyvi adatokat. Csörög a telefon, újságolom a hírt a jövendőbeli gazdinak, megvan a választott kiskutya neve, Kalifa és hamarosan érkezik is Ománba. Az első rémület után már kacagva kérdezte a gazdi, lehet-e változtatni a néven, mert képzeljem csak el, amikor sétálgatnak Kalifával a muscat-i tengerparton, ők meg elkezdenek óbégatni, “Kalifa mit csinálsz?”, “Kalifa ide gyere, de azonnal!”, “Kalifa fújj!”, “Kalifa nem megmondtam!” a sitten kötnének ki. Merthogy a khalifa a legfelsőbb vallási hatalom, ők meg ott dirigálnak neki a parton. Olyan hirtelen még senki nem gondolkodott másik hívónéven, mint akkor én.

Hangos nevetésünkre a gyerekszoba ajtóréséből kikandikál egy fekete kutyaorr. Samba az, a szoptatós anyuka. Szinte megszólal: „Kedves vendégeink, kérem, fáradjanak be, had mutassam be a gyermekeimet.” Nem túlzok, nem mesebelire akarom kerekíteni a történetet, a csöppnyi Samba nyaka megnyúlik a plafon felé, egyetlen vakkantás nélkül ránk szögezi tekintetét kimért büszkén, a hiúságtól és örömpörgéstől majd felesik, farka jár, mint az inga, és mutatja almát, a hat apró tacskót, a kennel legifjabb tagjait. Miután megkapta a dicséretet, az elismerést, örömtől ittasan fészkeli magát Andi ölébe és cicaként dorombol. És nem ő az egyetlen.

Nem árulunk el műhelytitkot – vagyis dehogynem -, az interjú majd egy napon át zajlott. Dió a mamájával, Honey Bee-vel, ha épp nem a karácsonyfa körül pózolt, a labdaformájú díszeket kergette. Honey Bee mellesleg egy valódi tacskó-cica. Bájos, bújós, leginkább első bálozó úrilány a múlt század húszas éveiből. Ha kalapot adnánk rá, manöken lehetne a Kutyahölgyek divatja címlapján.  Brutus, a komótos öregúr óránként lefárad méltósággal a kanapéról és megtekinti, gőzölög-e már az ünnepi vacsora az asztalneműn. Férfi, a gyomrán át vezet az út. Thetis meg rendre beállt az ajtóba, „Önök unalmas társaság, kérem, eresszenek ki” tekintettel, mi meg futkoztunk utána eleget a deresre fehéredett udvaron, miközben Gödöllői Dombságot formázó gödröket ásott a sziklakertben.

Bohóc egy társaság. Ha a National Geographic alkotói válságban szenved, ajánlom, fogják a kamerájukat és autózzanak Szilasligetre, itt egész estés kasszasikert forgathatnak tacskóéknál.

Mindent a tacskóról a Hubertus Primus Kennel honlapján:

“Valaha tudatosan olyan fajtát kerestem, ami ideális a lakásban tartásra, de mégsem öleb. Temperamentumos, szenvedélyes, intelligens kutya. Vadászszenvedélye ellenére a tacskó bárki mellé alkalmas, akár vadász, akár nem. A tacskó jelleme nem téveszthető össze semmilyen másik fajtáéval. A tacskó azok közé a kutyák közé tartozik, amelyek jó nevelés esetén is megőriznek valamennyit az önállóságukból és erős akaratukból. Egyébként a tacskó, minden rámenőssége mellett meglepően kedves kutya és bájos engedetlenségével a legtöbb gazdát leveszi a lábáról, tovább rontva ezzel a következetes nevelésre való esélyeket.”